| |

#21 Leküzdjük az ÁBÉCÉT

Arra értem haza, hogy a nagyi éppen az angol ábécét írja le a fiammal a füzetbe, gyönyörű színes zselés tollakkal. Minden jól is ment addig, míg eljött a pillanat, hogy fel is kellett volna olvasni, amit leírtak. A 9 éves fiam nagy lendülettel belefogott, ám a H-nál elakadt. Akárhogy igyekezett, nem emlékezett a betű angol nevére. Rövid töprengés után kijelentette, hogy ez nem is része a házi feladatnak, és be akarta zárni a füzetet.
Közbeléptem. A fiamnak elég küzdelmesen megy a tanulás, részképesség-zavar gyanúja áll fenn több területen, és már annyi kudarcélményt gyűjtött a tanulással kapcsolatban, hogy el is ment a kedve az egésztől. Pedig én tudom – mert ezt látom – hogy értelmes, és meg tudja csinálni.
“Gyere kicsim, mondjuk végig, segítek. Meg tudod csinálni.” – mondtam neki lágyan, ahogy odaálltam mellé az asztalhoz. Egyből sírva fakadt. “Én ezt nem tudom megtanulni” – zokogta – “nekem nem megy.” Aztán fél perc után abbamaradt a sírás, és iszonyú dühös lett, elkezdte csapkodni, összegyűrni, tépni a füzetét, és közben tovább mondta, milyen hülyeség ez az egész. Kiszabadítottam a kezéből a füzetet, mire azt mondta: “Akkor téged verlek meg!” – és már kezdte is volna.
Ezt már régről ismerem. Rengeteg düh van benne, a gyökere messzire nyúlik, és sokáig tartott, míg megtanultam – és most is tanulom – ezeket a helyzeteket úgy kezelni, hogy az őt is valóban segítse, és közben mindenki biztonságban legyen. Általában ilyenkor jót tesz neki, ha küzdhet. Most is ez volt. Nekem feszült, dulakodott velem, én közben lefogtam és hárítottam minden olyan mozdulatot, ami bárkiben – bennem vagy benne – kárt okozhatott volna. Ellentartottam, hogy legyen kivel küzdjön, hogy ki tudja gyúrni magából a feszültséget, hogy legyen egy testi tapasztalata arról, hogy ő nem tehetetlen – mint azt a tanulásban megéli – de közben semmi olyat nem engedtem, amivel bánthatott volna. (Elég sokat kellett gyakorolnom, hogy ezt így tudjam csinálni, a dolog kulcsa az volt, amikor megértettem, hogy én tényleg erősebb vagyok, meg tudom magam védeni, és tudok ura lenni a helyzetnek. De most is csak akkor megy, ha én magam jól vagyok.)
Nagyi persze igyekezett leállítani a helyzetet, meg akarta beszélni vele, hogy de hát ő egy értelmes kisfiú, és neki ez menni fog – hiába. Erre a küzdésre volt szüksége.
Kb. 2-3 perc után egyszer csak otthagyott, teljesen magától odament a füzetéhez, és elkezdte mondani az ábécét. A H-nál megint elakadt. Újra elsírta magát, aztán már jött is tovább küzdeni. Még néhány perc egymásnak feszülés, és megint a füzethez ment. Most túljutott a H és az I betűkön, de a J kifogott rajta. Még több küzdés. Aztán újra a füzet. Most megint elakadt, de már nem akart újra tovább küzdeni. Most már a feladatra tudott koncentrálni, néha elcsukló hangon újra és újra nekifutott az ábécének, míg végül egyszer sikerült túljutnia a K betűn is, hiba nélkül. Ott akkor becsukta a füzetet. Megcsinálta.
Ez így nekem is elég is volt – elég intenzív dolog így támogatni őt.
A történethez még hozzátartozik, hogy mielőtt megírtam volna ezt a bejegyzést, megkérdeztem tőle, hogy közzétehetem-e ezt az esetünket. Először azt mondta, szó sem lehet róla, még azt sem akarta, hogy a neveket megváltoztatva megírjam. Aztán elmondtam neki, hogy azért szeretném megírni, mert olyan sok szülő és a gyereke összevesznek a tanuláson. Mert a szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, de mikor az kiakad, és nem csinálja a házit, akkor a szülő tehetetlennek érzi magát, és nem tudja, mit tegyen, és a végén összevesznek, pedig szeretik egymást. Erre azt mondta a fiam, hogy akkor írjam meg. És azt is megengedte, hogy a nevét eláruljam. Úgy hívják, Áron.