Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Az alaptanfolyamra azért mentem el, mert úgy éreztem, hogy bizonytalan vagyok abban, hogy a felmerülő helyzeteket a gyereknevelésben hogyan kell megoldani. Azzal a gondolattal mentem, hogy eszközöket fogok kapni ahhoz, hogy ezeket kezeljem. Sok szempontból egyedül éreztem magam, és azt gondoltam, hogy valamit nem értek jól.

Miután elvégeztük az alaptanfolyamot, kaptuk meg a diagnózist, hogy hallássérült a lányunk. Ez sok szempontból megerősített abban, hogy a megérzéseim jók, de azt is tudtam, hogy egyedül nehéz lesz ezzel megküzdenem. Akkor az egyetlen eszközhöz nyúltam, amit úgy éreztem, hogy segíthet, a Páros meghallgatáshoz. A tanfolyamon már megtapasztaltam azt az érzést, hogy milyen, amikor ítélkezés, belekérdezés és tanácsadás nélkül hallgat meg valaki. Azt is tudtam, hogy a meghallgató páromnak nem kell elmondanom az egész történetemet, így nem kell újra és újra elölről kezdenem, hanem ott tudom folytatni, ahol éppen tartottam a feldolgozásban.

Úgy gondoltam, hogy a gyász időszakon viszonylag gyorsan át kell lendülnöm, hogy olyan anyja lehessek a lányomnak, aki nem sajnálja magát, hogy miért történt ez meg ÉPPEN vele, aki nem fél, és nem érzi magát elveszettnek, aki nem enged meg mindent a gyermekének csak azért, mert szegénnyel „úgyis kitolt az élet”. Úgy éreztem, hogy el kell gyászolnom a szülőt, aki nem lehetek és azt a gyermeket, akit vártunk. Azt hiszem már akkor is tudtam, hogy ez azon az úton át vezet, hogy kimondhatom azokat az érzéseket, tisztán és hangosan, amik ezzel járnak. Ehhez nagyon jó az a puha melegség, amit az nyújt, hogy a másik nem szól bele, nem ítélkezik és nem tanácsol semmit. Biztonságban éreztem magam.

Sokan próbáltak segíteni, és olyanokat mondani, ami szerintük segíthet a továbblépésben. Általában olyanok hangzottak el, hogy „Legalább egészséges”, „Ez nem a világ vége”. Tudom, hogy ezeket mind a jó szándék vezérelte, de ezek azt az üzenetet hordozták magukban számomra, hogy ne érezz, csak lépj tovább.

Erről az időszakról az az emlékem, hogy csak sírtam. Megengedhettem mindazokat az érzéseket, amikről úgy éreztem, nem beszélhetek és szégyellni valóak. Jó érzés volt, hogy volt aki meghallgatott. Csökkentette az érzést, hogy egyedül vagyok a helyzetemmel, pedig nem sorstárs hallgatott meg. Abban is segített, hogy oldódjon az, hogy léteznek szégyellni való érzések. Az, hogy a meghallgató párom jelenlétével, figyelmével jelezte számomra, hogy fontos vagyok és az érzéseim számítanak, már eleve könnyített rajtam.

Ezeket az érzéseket muszáj volt mélységében átélni és kiereszteni ahhoz, hogy túllendüljek ezen, a biztonságos kör által, ami teret ad az ilyen (nem feltétlenül racionális) érzések megélésének és feldolgozásának. Rögtön azt éreztem, hogy itt azt is lehet mondani, amit máshol nem szabad. Ez a szabadság nagyon felszabadító.

Azt hiszem azóta is a Páros meghallgatás a kedvenc eszközöm.

Ambrózy Noémi, oktató

Olvass tovább a Páros meghallgatásról: Gyakori kérdések és válaszok