Lőrinc (5) és Villő (2,5) a vacsoránál természetesen nem tudnak nyugodtan ülni a fenekükön. Lőrinc a minap is felállt az asztaltól, és elkezdett lábujjhegyen körbe-körbe járkálni, hogy ő most óriás. Kérdeztem, hogy tud-e törpe is lenni, aztán meg ő kérte, hogy mondjam meg, mivé változzon. Így hát mondtam mindenféle állatokat, tárgyakat (autó), és persze Villő is beszállt a játékba. Aztán mondtam, hogy most legyen óvónéni, erre az ujjával fenyegetve halandzsázva magyarázott, mintha épp kioktatná a gyerekeket. Aztán jött valami más, majd kértem, hogy legyen apa. Erre megint ugyanúgy viselkedett, mint amikor óvónéni volt, mire mondtam, hogy “Nem is, apa nem ilyen!” Arra gondoltam, csavarok egyet a játékon: “Jól van, akkor én most Lőrinc és Villő leszek.” És elkezdtem össze-vissza ugrándozni, táncolni, kiabálni, hangosan énekelni. A gyerekek hahotáztak, így hát folytattam, és még akkor is kérték, hogy folytassam, amikor én már rég elfáradtam. Akkor leültem az asztalhoz, elkezdtem ütni az asztalt, kiabáltam, hogy vacsorát kérek azonnal, de nem ezt kértem, nem ebből a tányérból stb., amit ők is szoktak rosszabb napjainkon. Ezen is iszonyúan nevettek. Akkor azt kezdtem kiabálni, hogy csokit akarok, még csokit akarok (előtte pár órával volt Villővel egy meghallgatásos határszabás, hogy ma már nincs több csoki), ők meg hozták nekem, mint az őrült a “csokit”, de én még többet akartam. Mindhárman élveztük nagyon ezt a játékot, de nagyon hangosak voltunk, és apa már nem bírta tovább hallgatni, ezért leállítottam a játékot. Ekkor Villő odabújt az ölembe, átölelt a karjával és ezt mondta: “Anya, olyan jó volt neked csokit adni.” Soha eddig semmi ilyesmit nem mondott még, és az is ritka, hogy átölel, inkább bekuckózik az ölembe, mint egy kisbaba. Hát ilyen közelséget hozott a közös nevetés.