A tavaly előtti nagy árvíz idején kiöntött minket a Duna a házunkból, és egy ideig kénytelenek voltunk a szüleimnél lakni. Nagyszerű nagyszülők, viszont náluk abban az időben szinte megállás nélkül be volt kapcsolva a TV, amire a gyerekek nagyon rá is szoktak.
Nekem persze kényelmes is volt ez így, legalább többet tudtam zavartalanul foglalkozni az akkor másfél éves legkisebb lányommal.
Éreztem, hogy ez nem az az irány, amerre menni akarok, és a két nagyobb is elég kötekedős és robbanós hangulatban volt a sok TV nézés után. Ezért aztán egy “meghallgató pározás” során elkezdtem lélekben felkészülni rá, hogy azt mondom nekik: “Nincs több TV!” A gondolattól is előre elfáradtam, hogy mi jön majd ez után, és hogy honnan találok majd energiát arra, hogy a TV mentes időt értelmesen eltöltsem velük.
Mégis, a meghallgatás utáni napon leültem melléjük mese nézés közben, és vidáman azt mondtam: “Ez az utolsó. Mikor vége ennek a mesének, kikapcsoljuk a TV-t.” Mintha meg se hallották volna. Magamhoz húztam, ölelgettem őket, igyekeztem velük együtt örülni a mesének. Amikor pedig vége lett, felálltam, és kikapcsoltam a készüléket.
“Neeee! Csak még egyet!”- kezdtek rá kórusban. “Nem! Ennyi volt! Mit szeretnétek játszani?” – feleltem jókedvűen. A fiam nagyon mérges lett, és elkezdett kiabálni, hogy ezért büntetést érdemelek. (A büntetés szó az iskolával együtt jelent csak meg az életünkben, előtte sose használta, mert sose büntettük meg.) “És mi lenne a büntetésem?” – kérdeztem kíváncsian. “Az, hogy most azonnal autóznod kell velem!” – válaszolta dühösen. Erre persze a nagyobb lányom is rögtön megszólalt: “Az én büntetésem pedig az lesz neked, hogy ki kell gyere velem ugrálni a trambulinba! Azonnal!”
Ekkorra már örültem, hogy belevágtam a TV mentesítő projektembe. Lám, még nem felejtették el, mire van igazából szükségük: közös játékra, közös nevetésre. Mentem is letölteni a “büntetésem”, még mielőtt valami sokkal bosszantóbb viselkedéssel kezdték volna el jelezni, hogy “Anya, szükségünk van rád!”