A kistesóval megyek a nagyért az oviba minden nap. Ez télen egyáltalán nem mókás, mert mire Zsófi felöltözik, addigra ránk melegszik a téli hacuka, Vili többször megszökik, belenyúl a wc-be, játszik a csappal a mosdóban,kihordja a játékokat a csoportból, én pedig így nem tudok Zsófira figyelni, pedig ő igényelné, hiszen egész nap nem látott.
Egyik nap már nagyon mehetnékem volt, Zsófi viszont egyáltalán nem haladt az átöltözéssel, és mikor segíteni próbáltam neki, kibukott azon, hogy a kardigánt a csizma előtt adtam rá, pedig nem ez a sorrend. Tudtam, hogy ma akkor nehéz napja volt, de azt is tudtam, hogy Vili mellett, az ovi öltözőjében, a figyelő szülők, nagyszülők és óvónénik mellett nekem nem fog menni a meghallgatás, ezért csak ki akartam mihamarabb jutni a szabadba, és áthelyezni a meghallgatás helyszínét otthonra. Gyorsan ki kellett valamit találni, hogy menjen az öltözés, mert ilyenkor a noszogatás, veszekés csak hátráltat.
Ránéztem Zsófira és azt mondtam neki: “Odanézz, nem csak neked esett rosszul a sorrend, hanem a csizmádnak is. Megsértődött és elbújt. Odanézz!” – és kezdtem belemerülni a játékos hangommal a mesekeretbe – “Az egyik elfordult, a másik meg teljesen elszaladt. A sarkon tudtam csak nyakoncsípni, majdnem világgá ment. Gyorsan húzzuk fel, mielőtt megszökik, mert a végén még tornacipőben kell hazamennünk!” Olyan jót nevetett rajta, hogy innen már szinte gyerekjáték volt a többi ruhát felvenni. Persze azokat is megszemélyesítettük, de már lazán, pár pillanat alatt felöltöztünk, és mehettünk haza.