Unatkozooom! – 5+1 lépés az unalom ellen6 perc olvasási idő
Végre itt a nyári szünet (hétvége, délután), vége az iskolának, a gyerek már alig várta, hogy azt csinálhasson amit akar, most meg mégis unatkozik. Ismerős?
A gyerekek alapvetően kíváncsi, felfedező lények, az az alapbeállításuk, hogy folyton játszanak, új dolgokat találjanak ki, kísérletezzenek. De előfordul, hogy bármennyi játék és lehetőség is veszi körül őket, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nyűglődni kezdenek és panaszkodni, hogy mennyire unatkoznak, semmihez sincs kedvük.
Mit tehetünk? Gyakran halljuk azt a tanácsot, hogy egyszerűen ne tegyünk semmit, a gyerekeknek jót tesz egy kis unatkozás, nem kell folyton lefoglaljuk őket. Valóban, gyakran előbb-utóbb kitalálnak valamit, ez fejleszti a kreativitásukat, problémamegoldó készségüket. De ha nem is konkrét ötlettel, mégis van valami, amivel segíthetünk nekik kijönni ebből az állapotból. Ez pedig a kapcsolódás! Ha egy gyereknek hosszabb időn keresztül nincsen ötlete, nem tud belefeledkezni a játékba, kihunyt a fény a szeméből, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy a kapcsolódás érzését veszítette el. Ez az, amit újra kell tankoljunk ahhoz, hogy újra feltalálja magát.
1. Ahhoz hogy igazán jól tudjunk segíteni, először is érdemes az unatkozó gyerekünkkel kapcsolatos érzéseinket Páros meghallgatás keretében kibeszélni, kiadni. Érezhetjük, gondolhatjuk pl. azt, hogy „Ha nekem ennyi szabadidőm lenne, mint neked, én bizony nem unatkoznék.”. „Ennyi játéka van, és mégis unatkozik? Micsoda hálátlanság, nekem csak egy babám volt, mégis egész nap eljátszottam magamban!”. „Már megint játszanom kell vele, miért nem tudja egy kicsit elfoglalni magát?” Ezek mind jogos érzések, de ha a gyerekünknek mondjuk el ezeket, azzal nem fogjuk a szituációt előremozdítani. Ezért érdemes egy másik, minket tisztelettel hallgató felnőttel megosztanunk őket. Ezután lazábban fogunk tudni állni a kérdéshez, anélkül, hogy a gyerekünket, vagy a helyzetet azonnal meg akarnánk javítani.
2. Ha már elég semlegesnek tudjuk érezni magunkat, egyszerűen csak huppanjunk le a gyerekünk mellé, akár feküdjünk a padlóra, ahol éppen van, és legyünk empatikusak azzal az érzéssel, ami éppen benne van. Mondhatunk ilyesmiket: „Hű, de unalmas ez a mai nap.” „ Nincs mit csinálni ma.” „Jaj, de borzasztó így unatkozni”. Ne várjuk, hogy a gyerek ettől azonnal felpattan és elkezd csinálni valamit. Valószínűleg egy darabig tovább nyűglődik még. Az is lehet, hogy sírva fakad. Nincs más dolgunk, mint hogy vele maradjunk ezzel az érzéssel.
3. Próbálkozhatunk fizikai kontaktust keresni, megölelni, megmasszírozni a lábát, simogatni a haját. Ettől jó eséllyel még mindig nem fog visszatérni a kreativitása, de erősítjük benne azt az érzést, hogy minden rendben, ott vagyunk vele, és ez a kellemetlen érzés előbb-utóbb el fog múlni. Természetesen ne erőltessük, csak amennyit szívesen elfogad.
4. Miután 10-15 percig figyelmünkkel, szeretetünkkel töltögettük gyermekünket, megpróbálkozhatunk bedobni pár vicces ötletet. Ennek nem az a célja, hogy megmondjuk, mit is kellene csinálnia, hogy helyette találjuk ki, mit tegyen, hanem, hogy nevessünk. Találjunk ki mindenféle őrültséget, de olyasmit, amit hajlandóak is vagyunk megcsinálni, ha a gyerek kap az ötleten. Pl. integessünk az ablakból az embereknek, menjünk vásárolni jelmezben, rendezzünk ki tud idétlenebbül táncolni versenyt. (Ha téged is elhagyott a kreativitás, és nem jut eszedbe semmilyen vicces ötlet, ez megint egy jó téma a Páros meghallgatáshoz.) Ha még mindig ellenállásba ütköznek az ötleteink, a gyerek nem nevet, hanem tovább panaszkodik, akkor csak maradjunk vele tovább ezzel az érzéssel.
5. A különböző kapcsolódási kísérleteink során a gyerek szeretettankja előbb-utóbb fel fog töltődni, és saját maga fog előállni valami szuper ötlettel, hogy mit is csinálhatna, (akár egyedül, akár a mi részvételünkkel) visszatér az életkedve, aktivitása. Próbáljuk elnyomni a „Na végre!” „Látod, hogy ki tudsz találni valamit!” felkiáltásokat. Fújjuk ki magunkat, amikor ő már nem látja. Remek munkát végeztünk!
Hasonló jelenség, amikor a gyerek valami általa eddig nagyon kedvelt játékra, tevékenységre, foglalkozásra kijelenti, hogy azt utálja, nincs hozzá kedve többé. Gyanakodjunk, hogy nem a dolog vált hirtelen teljesen érdektelenné, hanem valamilyen rossz érzés akadályozza abban, hogy továbbra is élvezettel merüljön el benne. Felesleges ilyenkor bizonygatnunk, hogy a dolog mennyire érdekes, és eddig mennyire szerette. Persze első döbbenetünkben gyakran mondunk ilyet, de tapasztalhatjuk, hogy ettől a gyereknek semmivel sem lesz több kedve, sőt talán még jobban ellenáll és ő is bizonygatja, hogy márpedig azt utálja. Ha nem erőltetjük, és csupán vele vagyunk ezzel az érzéssel, gyakran kiderülhet, hogy mi is az igazi probléma. Pl. konfliktusa volt valakivel, vagy úgy érzi, hogy nem elég jó benne. De ha kapcsolódást ajánlunk, azzal egészen biztosan csak jót teszünk!
+1 Hosszútávon is sokat tehetünk azért, hogy a gyerek minél kevesebbszer érezze ilyen elveszettnek magát. Mégpedig azzal, ha rendszeresen töltünk vele olyan időt, amikor minden figyelmünket és szeretetünket rá öntjük, ami csak az övé, amikor azt csináljuk, amit ő szeretne. Igen, bármit. Ne féljünk, hogy valami igazán veszélyes dolgot fog kérni, a gyerekeknek egyszerűen csak egy biztonságos térre van szükségük, amiben bátran kísérletezhetnek, megmutathatják nekünk mi foglalkoztatja őket (akár szavakkal, akár játékkal). A Kapcsolódó Nevelésnél ezt Gyerekidőnek hívjuk: napi 5 perc, vagy hetente 30 csodákat tesz ebből a fajta különleges figyelemből. A gyerekünk nem csak kreatívabb, de együttműködőbb és kiegyensúlyozottabb is lesz tőle.
Fábián Dóri, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának írása Patty Wipfler gondolatai nyomán