Huh, huuuuuuuuuuuu….Hát, így indult a mai reggelünk. Azt hiszem, hogy klasszikus példája vagyunk az „Áh, könnyen beszokott az oviba, persze!” szülői sorsnak, ahol aztán pár hónap elteltével jön a nagy kiborulásos „Nem akarok oviba menni!” „ Ma nincs kedvem oviba menni!” reakció, amikorra leesik a tantusz a gyerkőcnél és kiderül, hogy ez most már csak így lesz….
Sokat jövünk-megyünk Apával mostanában és valóban picit kevesebb idő jutott Bátira. Lelkifurdalástól mardosva menetelünk most a mindennapokban és ma reggelre nagyon meg is érett a várható kiborulás. Apa és Báti a Tóni madár a barlangban közös játékuk Kiszabadulás epizódjában voltak épp, amikor véget kellett vetnem a reggeli hancúrozásuknak, mert muszáj volt indulnunk az oviba és a munkába.
Már a bejárati ajtón is csak úgy jutottunk ki , hogy egy ceruzát kellett odaszorítanom a felső ajkam és az orrom közé agyarnak, mert játékosan azzal kellett kitoloncolnom Bátit a lakásból J. De legalább a biciklivel és a gyerekkel a kapun kívül tudtam kerülni viszonylag rövid időn belül, így Apa is elkezdhetett végre készülődni.
Óh, de ahogy a kapun kívül értünk Báti rázendített:
„De Anya, Anya, én még nem is csúszdáztam ma reggel!”
Anya: „Kicsim, az oviban majd hintázni és csúszdázni is tudsz a cimboráiddal!”
Báti: „De nem, nem, nem akarok menni Anya! Éhes vagyok! Karika tésztát akarok!”
És hát ezt már teljes kiakadásban, a kaput rángatva üvöltötte zokogva…. A karika tészta után megint jött a csúszda, aztán az, hogy Apával akar autóval menni, de még sem akar menni…És így folytatta, kántálta teljes kiakadásban ekkor már a kaput rugdosva. A sarki bank előtt épp kis csoport dohányzott minket figyelve, én meg csak arra gondoltam, a lelkifurdalásomtól hajtva, hogy ez most jó neki, ki kell adnia a már napok óta itt fortyogó feszültségét. Az ovi miatt, a mi hiányunk miatt, minden és akármi miatt. Számíthattunk már rá. Bevallom, nekem könnyebb volt itt, pár banki dolgozó előtt meghallgatni őt, mint az oviban a gyerekekkel és óvónőkkel körülvéve. Ma épp jó passzban, nyugodtan végig tudtam hallgatni a kiakadását. Magamban hálát adva a sok „levegőztetésnek” amit mostanában csinálok.
Leguggoltam hozzá és kerestem a tekintetét, de láttam a szemein, hogy ez most hosszú menet lesz; kerülte a szemkontaktust és nem akarta, hogy hozzáérjek.
Közben ő megint a „karika- tésztát- akarok” részre zendített rá:
Báti: „Karika tésztát akarok! Nagyon éhes vagyok!” (Persze mivel bőven reggelizett itthon pár perce és az oviban is fog, így nagyon valószínűnek tartottam, hogy másról van szó igazából.)
Anya: „Kincsem, ovi után lesz itthon karika tészta. Most oviba megyünk.”
Ezt többször elismételtem, hogy tudjon arra gondolni, amitől most a legjobban fél; hogy oviba kell menni, megint el kell válnunk. Mert tapasztalatból tudom, hogy ezzel a kiborulással, sírással jól tudja oldani ezt a mély félelmét. Szűk fél órát töltöttünk így a kapu előtt. (Ez nálunk nem kifejezetten sok időben. Bár idegállapottól függően 5 perc is lehet 5 óra, mint tudjuk! J) Aztán lassan megengedte, hogy megöleljem és betegyem a biciklis ülésébe, hogy induljunk. Miközben csatoltam be, szipogva elmondta, hogy őt a már nagy Máté és a Szonja néha nem engedik fel a hajóra az oviban….Brühühüüüüüü. De ilyenkor Eszter óvó néni odamegy és megkéri őket, hogy mégis engedjék.
Most pedig felhívom a meghallgató párom, hogy jól kiszellőztessem a fejem, mert szerencsére mára egyeztettünk egy kis ventillációs időt magunknak!