A kisfiamnál a bölcsis és az óvodai beszoktatás is nagyon hasonlóan ment. A szeparáció nála újra és újra felmerülő téma a mai napig. Nagyon szeret közösségben lenni, de ahhoz, hogy az új helyzetben kapcsolódni tudjon, ahhoz minden egyes alkalommal át kell dolgoznunk magunkat a nehéz érzéseken. Szerencsére eddig minden intézmény partnerünk volt ebben, és szeretettel vették körül mindig, ha nem is feltétlenül alkalmazták a mi eszközeinket. Már pár hete járt -meglehetősen lelkesen-, bölcsődébe, amikor is egyik reggel teljességgel kiborult, hogy ő márpedig nem megy be, és amúgy sem akar bölcsődébe járni.
Sírt, fetrengett a földön az öltözőben. Elhatároztam, hogy segítek neki megszabadulni a sok rossz érzéstől, korábbi tapasztalataim alapján már tudtam, hogy ha szeretettel mellette tudok maradni, az segít. Arra figyeltem, hogy ne csapkodja a bútorokat, és ne legyen veszélyben. Nem engedte, hogy hozzáérjek, ezért emellett csak annyit mondtam neki, hogy itt vagyok mellette. Mondtam neki, hogy jó helyen van itt (ezt szerencsére tényleg így is gondolom a mai napig, hogy jó helyre járt). Harminc perc után viszont magamban is éreztem a feszültséget felgyűlni, és azt is, hogy így nem tudom tovább meghallgatni. Ezt megmondtam neki, és egy üvöltő-síró gyereket adtam oda a gondozónak. Szerencsére hamar megnyugodott (a saját lelkem megnyugtatására hallgatóztam).
Ahogy azt anno megtanultam, menetrend szerint érkezett a délutáni kiborulás: ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Amikor érte mentem, akkor arra készültem lelkileg, hogy ez előfordulhat, hiszen reggel nem tudta teljesen kisírni magát a jelenlétemben. Akkor még legalább húsz percet üvöltött, amit már végig tudtam hallgatni. Amikor befejezte, onnantól kezdve szinte egyik reggel sem volt probléma, mindig örömmel és jó kedvvel ment bölcsődébe. Jó adag szeparációval kapcsolatos rossz érzéstől szabadulhatott meg a sírás által.
Amikor óvodába került, az nagy váltás volt neki, mert a bölcsődei tíz gyerekhez képest a huszonötöt elég soknak élte meg. Az óvodában már nem volt lehetőség ugyanarra a babusgatásra, amit a bölcsődében élvezhetett. Érezhető volt, hogy az óvónőhöz sem sikerült annyira kapcsolódni, aki szegény fél évig egyedül vitte a csoportot.
Nagyjából egy hónap után itt is borult a bili. A bölcsődei alkalom után itt már lényegében készültem rá, és tudtam, hogy el fog jönni ez a pont, mert éreztem is, ahogy halmozódik benne a feszültség. A hallgatópáromnak köszönhetően (akinek minden a helyzettel kapcsolatos érzésemet kiadhattam, ő pedig csak szeretettel meghallgatott engem) már képes voltam végighallgatni a negyven perces kiborulást, amit szerencsére közönség nélkül sikerült végigcsinálnunk az óvoda öltözőjében. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kaptunk nézéseket, és ha arra járt valaki, akkor is tudtam jelezni, hogy kezemben tartom az ügyet. Amikor lecsendesedett, akkor pár perc ölelgetés után elbúcsúzott, és vidáman ment be a társai közé játszani.
Nekem ezek az alkalmak nehezek voltak, de tudtam, hogy utána sokáig jó lesz. Az óvodában azért többször előfordul, hogy sok neki a csoport, és telítődik, de jó érzés, hogy mindig vannak eszközeink, amikhez nyúlhatunk. És ahogy erősödik az óvónőkkel a kapcsolata, annál könnyebbek a reggeleink is.
Arra gondoltam: ha most nem tud sírni, amivel kiengedhetné a feszültséget magából, próbáljunk meg nevetni! Úgyhogy mondtam neki: hát, sajnos édesség nincs most nálam, a karjaim és lábaim finomak ugyan, de sajnos mérgezőek, így azt nem javaslom, hogy bárki megkóstolja. Gyanakodva nézett rám, először nem akart belemenni a játékba, de én csak mondtam tovább: igen, igen, biztos vagyok benne, hogy aki meg akarja kóstolni, annak nagy puszikat kell adnom, mert mérgező vagyok. Látszott, mérlegeli, elég vicces-e ez a játékötlet, hogy belemenjen és elnevesse magát, de még mindig nyafogva álldogált mellettem. Amikor viszont harmadjára is elkezdtem mondani, ő közbeszólt: én is mérgező vagyok! Átfordította hát a játékot olyanra, ami neki is igazán viccesnek tűnt, én meg vettem a lapot. Hencegni kezdtem, hogy engem aztán egy ilyen kis gyerekkar biztos nem mérgez meg, nyugodtan megkóstolhatom – aztán amikor játékosan beleharaptam, teátrálisan összeestem és jajveszékeltem, hogy mennyire mérgező, hogy lesz így nekem finom édességem. Ő meg végül megkegyelmezett, és puszival felélesztett, hogy tudjunk tovább menni (és tolni a babakocsiban a türelmetlenné váló tesót), majd az út során még jópárszor el kellett ezt játszanunk, de innentől jó hangulatban mehettünk hazáig, és megfeledkezhettünk az édességről.
A kistesóval megyek a nagyért az oviba minden nap. Ez télen egyáltalán nem mókás, mert mire Zsófi felöltözik, addigra ránk melegszik a téli hacuka, Vili többször megszökik, belenyúl a wc-be, játszik a csappal a mosdóban, kihordja a játékokat a csoportból, én pedig így nem tudok Zsófira figyelni, pedig ő igényelné, hiszen egész nap nem látott.