• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
    • Erasmus Parenting+ 2019-22
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg!
    • Máshol megjelent cikkeink
    • Hitelesen a várandósságról
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

Blog

Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg

Balogh Fruzsina | 2019. április 17. |

Március 15. körül az oviban a kisfiamék (4 éves) kardot készítettek papírból, ám néhány nappal később, amikor hazahozta, elégedetlen volt vele, nyafogott minden miatt, nehezen találtam vele a kapcsolatot. Megígértem neki, hogy később, ha itthon lesz az apukája, csinálhatunk gyerekidőt. Ő kérte, hogy lehessen félóra, belementem.

Nagy lelkesen nekikészülődött, és mondta: most az a feladat, hogy a sajátja helyett másmilyen kardot készítsünk, olyat, amilyet a másik csoportban csináltak a gyerekek. Összeszedtük, ami kell, és vártam az instrukciókat. Ő bőszen mutogatta, hogy mit ragasszak, hova mit rakjak, hova fessek egy kicsit még temperával, stb. Első perctől látszott, hogy a kard nem fog úgy összeállni, ahogy ő gondolja, nem fog például odaragadni a cellux, ha a festék még nem száradt meg. De én (nagy nehezen) végig egy szót sem szóltam, csak figyeltem őt, lelkesedtem az ötleteiért, és kérdezgettem, hogy hogy szeretné, így mindenben az ő útmutatását követve készült el a kard.

Amikor csörgött az óra 30 perccel később, éppen készen lettünk, de ahogy kézbe vette, lekonyult, és látszott, hogy nem használható. Nagy kiborulásra számítottam, de nem. Ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: akkor majd használom a sajátomat. És már szaladt is. Onnantól jókedvűen játszott vele egész este. Annyira szuper volt látni, hogy a közös idő és a kapcsolódás megtette a megáét, és valóban nem a tökéletesen kivitelezett végeredmény, hanem az egymásra figyelés volt a lényeg.

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

Lőrincz Éva | 2019. február 22. |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.

Fel tudom húzni a cipzárt!

Balogh Fruzsina | 2019. január 26. |

5 éves kisfiam betegség miatt itthon maradt. Délig pizsamában játszott, amikor a kisebbiket elaltattam, megpróbáltam őt rávenni a felöltözésre, de ellenállt. Nagy nyűglődés közepette végül abban kiegyeztünk, hogy legalább egy pulcsit vegyen fel, ő választotta ki a cipzáras kardigánt. Amikor azonban nem sikerült felhúzni a cipzárt, végleg kifakadt, sírással küszködve kezdett egyre elkeseredettebben erőlködni. Mellette ültem a földön, igyekeztem először instrukciókkal segíteni, de egyre csak jobban behergelte magát, elhúzódott, hogy ne nyúljak hozzá. Én ekkor közelebb húzódtam, próbáltam a szemébe nézni, és nagyon nagy melegséggel a hangomban mondtam neki: itt vagyok, kicsim, most melletted maradok. Erre végleg kifakadt, sírt, kicsit rugdalózott, én gyengéden a lábához értem, és pár percig hallgattam így őt. Amikor kicsit közelebb engedett, mondta, hogy akkor húzzam fel én a cipzárt.

Először megpróbáltam nevetésbe fordítani a dolgot, és látványosan szerencsétlenkedni kezdtem, hogy nem is tudom, merről indul ez a zár, hogy is kell ezt. De ő ezen iszonyú dühös lett, kiabált, hogy hagyjam abba és húzzam fel rendesen.

Erre nagyon finoman annyit mondtam: nem, kiscsillagom, te is fel tudod húzni. Biztos vagyok benne, tudom, hogy menni fog. Ahogy ezeket mondtam, egyre jobban zokogott és kiabált, toporzékolt. Gyengéden a karjához értem, néztem a szemébe, és közben párszor hasonló bátorító mondatokat mondtam. Nagy nehezen, vagy tíz perc sírás után ez szakadt ki belőle: az oviban se tudom soha felhúzni, és én nem fogok próbálkozni többet! Szegény kis drágámból kijött az összes frusztráció az ovis elhagyatottsággal, elvárásokkal, mindennapi kudarcokkal kapcsolatban. Én továbbra is mellette voltam, és nagy szeretettel mondtam neki: tudom, kicsim, nagyon nehéz mindig újra próbálkozni, de én tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor minden erejét összeszedve nekifogott, és fel is húzta a pulcsi zárját. Én vidáman ujjongani kezdtem neki, de ő erre még keservesebb sírásba kezdett, valahogyan itt, a siker után volt az egész nagy érzelmi gócnak a csúcsa nála, és még jópár percig tombolt, lehúzta a cipzárt, tépte le a pulcsit, elrohant.

Utána mentem, finoman fogtam a pulcsit, hogy rajta maradjon, és hallgattam őt tovább. Ekkor lassanként elkezdett szipogva megnyugodni, és mondta, hogy akkor mégis megpróbálja még egyszer. Mivel úgy láttam, készen van, hogy játékot csináljunk belőle, javasoltam, hogy akkor legyen cipzár-felhúzó verseny. Tetszett neki az ötlet, máris instrukciókat osztogatott, hogy hogy csináljam. Először hoztam egy gombos pulcsit, és amikor elkiáltotta magát, hogy vigyázz, kész, rajt, azzal kezdtem szerencsétlenkedni. Neki se ment fel elsőre a cipzár, de kíváncsian rám sandított, hogy hogy állok. Jaj, nekem valami nagyon nem stimmel – mondtam, mire ő felnevetett, és kedvesen elmagyarázta, hogy dehiszen ez nem is cipzár, hanem gomb. Jaaa, vagy úgy, akkor hozok másikat, újra kezdtük a versenyt. Persze megint bénázni kezdtem, ő rögtön felhúzta a magáét, nagy nevetések és ugrálások közepette ünnepelte a győzelmét, miközben én még mindig bosszankodva próbálkoztam. Erre megint odajött, és türelmesen megmutatta, hogyan kell. Innentől egy szó sem esett a cipzárról, de egész délután jókedvűen és kisimultan játszott.

Amikor kb. egy hét múlva legközelebb bíbelődött a cipzárral, és a sírás határán volt, odaültem elé, készen arra, hogy talán megint meg kell hallgatnom, és csak annyit mondtam: tudom, hogy sikerülni fog, kicsim. Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: játsszunk megint felhúzó-versenyt, de azt akarom, hogy elsőre sikerüljön! Lelkesen belementem, előhoztam és felvettem a nagyapja kabátját, amin rögtön nevetni kezdett, és persze látványosan bénáztam. Ő először felhúzta a sajátját, majd gondosan segített nekem, és végül boldogan kijelentette: döntetlen!

A kiborult szemetes és a kiborult kistesó

Selmeczy-Veres Ildikó | 2018. november 18. |

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.

Nagy játszás, nagy érzelmek

Balogh Fruzsina | 2018. október 22. |

Nálunk volt a gyerekeim hőn szeretett nagymamája, aki odaadó lelkesedéssel játszott velük egész nap, főleg a kisfiammal. Épp párnákból és matracokból akartak autót építeni, de egy idő után elkezdett egyre nehézkesebb lenni a játék kettőjük között, semmi nem volt jó, ahogy a mama csinálta, idegesen ráordított, hogy nem jól építi, nem így gondolta. Egyszer benéztünk hozzájuk a kislányommal, szerencsétlenségemre ő ment előttem, és abban a pillanatban, ahogy csak hozzászólt a bátyjához, már nagy erőből lökte is őt el. Ekkor már tudtam, hogy a nagymama odafigyelése, az otthon, biztonságban eltöltött idő megpuhította a kis lelkét annyira, hogy a hétköznapok tartogatott feszültségei felszínre törjenek.

Úgyhogy ekkor gyengéden megfogtam a kezét, leguggoltam mellé, ránéztem – szinte semmit nem is kellett mondanom, mert már sírt is, hogy most a húga lerombolta az autóját, és ő nem is így gondolta, azonnal építsem vissza. Egy pár percig vehemensen üvöltött, hogy én csak fogtam őt, nem is szóltam semmit. Ahogy kezdett alábbhagyni a sírás, kértem, hogy jöjjön velem játszani, de erre újból sírni és rugdalózni, toporzékolni kezdett. Én hagytam, arra figyeltem csak, hogy bennem ne tegyen kárt, igyekeztem a szemébe nézni, és nyugalommal, szeretettel mellette lenni. Egyszer, amikor finoman megfogtam a lábát, hogy ne rúgjon meg, azt kezdte üvölteni, hogy ne érjek hozzá. Elhúzódott, és sírt tovább. Én mégis közel maradtam, kedvesen néztem a szemébe, és annyit mondtam: nem érek hozzád, ha nem akarod, de itt maradok veled. Csak sírt tovább, miközben válogatott panaszokat és kívánságokat hajtogatott (éhes vagyok, aludni akarok, pisilni kell, de nem tudok a lábamon menni). Én mindezeket empatikusan végighallgattam, de csak annyit mondtam: értem, picim, mindjárt ehetünk/hamarosan pihenhetsz, de most még itt maradok veled egy kicsit.

Amikor egyre kevésbé sírt, elmentünk pisilni, akkor kiküldött a fürdőszobából, amikor kijött, még egy picit folytatta, de pár perc után már ő maga mondta: anya, akkor most játsszunk. Felpattant az ágyra, és úgy kezdte el tervezgetni, hogy milyen kuckót építsünk, mintha mi sem történt volna. Néhány párnát elrendeztünk, de hamarosan kiszaladt, már nem is volt rám szüksége, kisimultan és élénken játszott egész este.

  • « Előző oldal
  • Go to page 1
  • Go to page 2
  • Go to page 3
  • Go to page 4
  • Interim pages omitted …
  • Go to page 28
  • Következő oldal »

Primary Sidebar

Hallgasd meg!

Hallgasd meg!

A világ legpraktikusabb gyereknevelési könyve, amely családok százezreinek segített gördülékenyebbé és örömtelibbé tenni a hétköznapokat.

A könyvet itt rendelheted meg.

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap