Blog

Férjem születése óta imádja 5 éves kisfiunkat, de gyakran nagyon kikészíti őt érzelmileg a sok ellenkezés, az akaratossága és verekedési hajlama. Egyik hétvégén már reggel óta minden nehézkesen ment, már a reggelinél kitört valamin a „hiszti”, aztán hosszas egyezkedés után sem volt hajlandó elmenni az apjával a piacra (ahová rendszerint szívesen megy), később csapkodni kezdte, semmi nem volt jó neki. Másnap sem volt hajlandó elmenni vele a megbeszélt programra, és a férjem megpróbálta meghallgatni őt – bár közben már valószínűleg igencsak elege volt az egészből. Mikor hosszas üvöltés után egyszercsak egy rossz mozdulattal csapott oda az apja arcába, neki betelt a pohár, lerakta a gyereket, beviharzott a hálószobába, magára csapta az ajtót.

Ekkor úgy döntöttem, kivételesen nem a gyereket, hanem az apját fogom meghallgatni. Utánamentem a gyerekszobába – a kisfiunk egy ideig óbégatott, de érdekes módon egy idő után elcsendesült és játszani kezdett, míg mi a csukott ajtó mögött ücsörögtünk. Talán megérezte, hogy most fontos dolog történik a szüleivel. Odamentem a férjemhez, megsimogattam a vállát, megpróbáltam a szemébe nézni. Ő nem nézett rám, de rögtön mondani kezdte, mennyire elege van, mennyire próbálkozik, de ez a gyerek egyszerűen nem normális, ezt ő már nem bírja, kész, vége van, ez a gyerek kezelhetetlen. Életemben először sikerült nem belekezdenem egy hosszas magyarázatba arról, miért is normális a gyerekünk meg hogy mi is zajlik benne ilyenkor, nem szóltam semmit – egyszerűen csak ott voltam vele és empatikusan hallgattam. Már csak amiatt is meg tudtam ezt tenni, hiszen akkorra magam is tapasztaltam, hogy amikor nagyon nagy rajtam a nyomás és sok bennem az érzelmi feszültség, milyen fals gondolataim tudnak támadni, mennyire rossz színben tudom látni a máskor oly édesnek tűnő gyerekemet. Hála a Kapcsolódó Nevelésnek, ilyen alkalmakkor én mindig ki tudom adni a bennem lévő feszültséget a meghallgató páromnak. Igen ám, de a férjemnek nem volt meghallgató párja, nem csoda hát, hogy annyira besokallt akkor, azon a hétvégén.

Több mint félórát voltunk bent a szobában, eközben ő csak mondta és mondta, először sok indulattal, majd egyre több fájdalommal a hangjában. Végül egy pillanatra elhallgatott, és a saját apjáról kezdett beszélni, hogy bezzeg ha ővele ennyit játszott volna az apja. A következő pillanatban egy könnycsepp jelent meg a szemében. Én továbbra sem szóltam sokat, csak megfogtam a kezét, és annyit mondtam: tudom, édesem, ez iszonyú nehéz. Ő elmorzsolt még néhány könnyet, majd felnézett (talán először nézett rám ebben a fél órában).

Egyszercsak hirtelen felállt, kivágta az ajtót, és fennhangon elkiáltotta magát: na, hol van az én kis oroszlánom? Kivágtatott és nagy lendülettel birkózni kezdett a fiával, aki persze visítva kacagott, és esze ágában sem volt már valóban bántani az apját.

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.

Nálunk volt a gyerekeim hőn szeretett nagymamája, aki odaadó lelkesedéssel játszott velük egész nap, főleg a kisfiammal. Épp párnákból és matracokból akartak autót építeni, de egy idő után elkezdett egyre nehézkesebb lenni a játék kettőjük között, semmi nem volt jó, ahogy a mama csinálta, idegesen ráordított, hogy nem jól építi, nem így gondolta. Egyszer benéztünk hozzájuk a kislányommal, szerencsétlenségemre ő ment előttem, és abban a pillanatban, ahogy csak hozzászólt a bátyjához, már nagy erőből lökte is őt el. Ekkor már tudtam, hogy a nagymama odafigyelése, az otthon, biztonságban eltöltött idő megpuhította a kis lelkét annyira, hogy a hétköznapok tartogatott feszültségei felszínre törjenek.

Úgyhogy ekkor gyengéden megfogtam a kezét, leguggoltam mellé, ránéztem – szinte semmit nem is kellett mondanom, mert már sírt is, hogy most a húga lerombolta az autóját, és ő nem is így gondolta, azonnal építsem vissza. Egy pár percig vehemensen üvöltött, hogy én csak fogtam őt, nem is szóltam semmit. Ahogy kezdett alábbhagyni a sírás, kértem, hogy jöjjön velem játszani, de erre újból sírni és rugdalózni, toporzékolni kezdett. Én hagytam, arra figyeltem csak, hogy bennem ne tegyen kárt, igyekeztem a szemébe nézni, és nyugalommal, szeretettel mellette lenni. Egyszer, amikor finoman megfogtam a lábát, hogy ne rúgjon meg, azt kezdte üvölteni, hogy ne érjek hozzá. Elhúzódott, és sírt tovább. Én mégis közel maradtam, kedvesen néztem a szemébe, és annyit mondtam: nem érek hozzád, ha nem akarod, de itt maradok veled. Csak sírt tovább, miközben válogatott panaszokat és kívánságokat hajtogatott (éhes vagyok, aludni akarok, pisilni kell, de nem tudok a lábamon menni). Én mindezeket empatikusan végighallgattam, de csak annyit mondtam: értem, picim, mindjárt ehetünk/hamarosan pihenhetsz, de most még itt maradok veled egy kicsit.

Amikor egyre kevésbé sírt, elmentünk pisilni, akkor kiküldött a fürdőszobából, amikor kijött, még egy picit folytatta, de pár perc után már ő maga mondta: anya, akkor most játsszunk. Felpattant az ágyra, és úgy kezdte el tervezgetni, hogy milyen kuckót építsünk, mintha mi sem történt volna. Néhány párnát elrendeztünk, de hamarosan kiszaladt, már nem is volt rám szüksége, kisimultan és élénken játszott egész este.

A nagyszülőknél töltöttük a napot, az 5 éves Bende nagy örömére. Egész nap játszás, csatázás, az ő szája íze szerinti dolgok mentek. Eközben többször is érezhette annyira „felpuhulva” a lelkét hogy előjöhessenek a nehezebb érzések, több dolgon „megpróbált” kiborulni, de a nagyszülők mindig „segítettek” neki, így csak nem talált jó indokot a szétesésre.

Vacsoránál csak nagy nehezen, nagyanyja nagy erőlködésére volt hajlandó egy sonkás kiflit a kezébe venni. Ekkor én mondtam neki, hogy egyen valami zöldséget is. Ezen nagyon kiakadt, kiabálni kezdett, hogy ő márpedig semmit nem kér. Kaptam hát az alkalmon, és odatettem a tányérjára pár szelet uborkát, paprikát, paradicsomot (amiket ha nem is lelkesen, de azért legtöbbször megeszik máskor). Odaültem mellé, és szelíden, de határozottan mondtam neki: kicsikém, te választasz, bármelyiket eheted, de egy kis zöldséget csak kéne. Erre már sírt, üvöltött, sőt, teli torokból ordított is – kicsit olyan volt, mintha valóban pontosan tudná, hogy neki most épp erre van szüksége, és direkt hergelte volna magát egyre jobban az ordításba. Nem volt hosszú az egész, én finoman tartottam a határt, párszor elismételtem, hogy egyen valami zöldséget, ő meg tombolt egy tíz percet.

Aztán egyszerre csak abbahagyta, ivott egy kis vizet. Én ekkor egy bohócarcot formáztam a tányéron a zöldségekből, és bohóc hangon mondtam: ajaj, én zöldségbohóc vagyok, meg ne egyék az orromat, segítség! Kuncogni kezdett, és jóízűen eszegetni kezdte az uborka-szemeket meg paradicsom-orrot. Aztán ő maga szólt többször is: hé, anya, nincs szeme a bohócnak. Még jópárszor kellett pótolnom, ő sorra falatozta a zöldséget, mintha mi sem történt volna. A következő napokban tökélyre fejlesztettük a zöldség-arcokat, például savanyú káposztából készítettünk bajuszt és szakállt, amit mindig „leborotvált” (megevett), és újra is nőhetett, ha újabb adagra vágyott.

Frissen formálódott mozaik családunk 5 napos nyaralásra indult, a párom 10 éves Pankájával és az én saját 4 éves Sárimmal. A hiszti kezelésben – meghallgatásban, szelíd határszabásban – jól megedzett anyukaként azért tartottam tőle, hogy milyen is lesz ez így együtt a lányoknak és nekünk. Előre megbeszéltük párommal, hogy lesz sok játék, és ha valami nagy galiba lenne, akkor külön megyünk egy pár órára, ki-ki a sajátjával. Szerencsére nem programoztunk be sok mindent, az Őrségben béreltünk egy kis házat egy farmon, voltak lovak, kutya, és egy kis medence, sok zöld, patak a farm végén és erdő, úgy véltük, ez elég is lesz majd.

Ahogy megérkeztünk és átvettük a kulcsokat, egy nagyon szuper francia stílusú vidéki pici két szobás házat kaptunk, igazán igényeset… a bökkenő csak annyi volt, hogy volt egy szép tágas háló és egy picurka gyerekszoba… Rögtön lázadás tört ki a lányok között, hogy “mégsem gondoljuk komolyan, hogy ők ebben a börtönben fognak aludni, övéké lesz a nagy szoba”. Khm… de mi így gondoltuk…

Közeledett az este, a morgás újra indult, amikor is azt találtam mondani nekik, hogy “Játsszunk börtönöset! Ti lesztek a börtönőrök, mi pedig a rabok. És beállítjuk az órát, 20 percre. Ha csörög, vége a börtönös mókának és jön a mese, alvás”.

Ujjongtak örömükben, azonnal a szerepbe helyezkedtek. Bezártak minket a tömlöcbe, mi voltunk a “Büdösbogarak”, különböző “borzalmakat” hoztak nekünk enni, inni, többek között pisit is, és mi csak szörnyülködtünk, hogy mennyire rossz ez nekünk. Amikor csipogott az óra és letelt a 20 perc, csillogó szemekkel, majd csalódottan, hogy vége, de bújtak ágyba, és jött a mese, elcsendesedés….

A következő 4 este, mind játszottuk ezt a játékot, nagyon érdekes volt, ahogy már másnap, el kellett szöknünk, amíg ők aludtak, és elkaptak minket és dutyiba zártak, mi pedig sopánkodtunk bőszen sanyarú sorsunkon. Aztán újra és újra szöknünk kellett, hiszen ők diktáltak mindent- ez a játék lényege ilyenkor.

Egyre többet és többet kellett elszöknünk, majd az utolsó nap, korántsem meglepő módon, de a párom börtönőrré avanzsált… és már csak én voltam a rab. (Érthető módon a lányok lenyúlták őt, saját csapatukba.)

A megdöbbentő, hogy minden este simán lezajlott, minden kiborulás, nyűgösködés nélkül. Napközben is volt sok fürdőzés, tóparti kagyló, sikló fogás, bogarászás, kutyázás, sok-sok játék, de ez a börtönös játék nagyon jól sült el.

Sőt, az indulás előtt is kellett még egyet játszanunk, búcsúzóul… A párom lánya örült, hogy bezárhat, (teljesen jogosan, hiszen pont kettővel több „nő” van édesapja életében, mint „kellene”, rajta kívül), és az utolsó alkalommal, amikor bezárt, Sári lányom bejött, nagyon kedvesen mondta, hogy nemsokára kiengednek, majd be akarta csukni az ajtót, majd kinyitotta újra, odajött az ágyra és megpuszilt, megölelt, olyan puha, ártatlan és lágy tekintettel, amilyet egy gyerektől kapni lehet, és azt mondta: “Anya, mindjárt jöhetsz ki, jó?”