Blog

Gyakori és visszatérő probléma nekem kisfiam (5 éves) túlfűtött, gyakran agresszív viselkedése, és bár tudtuk, olvastuk, hogy a birkózós játékok ebben segíthetnek, és beillesztettük ezeket a mindennapjainkba, nekem nagyon nehéz volt rávennem magam, és emiatt gyakran olyan nyögvenyelősek (így persze kevésbé eredményesek) voltak. Miután a Meghallgató Páromnak többször elsírtam, mennyire bánt engem az, amikor Bende bánt valakit (engem vagy a testvérét), kitomboltam a dühömet, olyan szavakkal és olyan mondatokat kiabáltam, amiket a gyerekem előtt sosem engedek meg magamnak, pedig néha kikívánkozna (pl. Mi a fene baj van veled? Legszívesebben a falhoz csapnálak, stb.) – nos, ezek után egyre könnyebben kezdtem viselni azokat a helyzeteket, amikor ő nekem ugrott. Egy ilyen alkalommal nem csak kikiabáltam és kizokogtam az ezzel kapcsolatos fájdalmamat, de még azt is megengedtem magamnak, hogy dulakodjak egyet a Meghallgató Párommal, aki remek segítség volt, ítéletek és kritika nélkül hallgatott, és partner volt a „verekedésben” is.

A meghallgatásom estéjén a kisfiam egyszer csak vadul a hátamra ugrott, összeszorított foggal vicsorgott és ütögetni akart – félig komolyan, de közben játékra hívva. Ekkor elkaptam a karját, átöleltem, az ágyhoz szaladtam vele, és azt mondtam: engem próbálsz támadni, te kis oroszlán?! Hát, én máris leteperlek! És vad birkózásba kezdtünk, amiben keményen kellett küzdenem, de azért egy-egy vetődésénél mindig jajveszékelve dőltem el.

Egy idő után azonban eléggé monotonnak és nyögvenyelősnek éreztem a játékot, és ő se nagyon nevetett közben. Amikor nem „elég jól” küzdöttem szerinte, akkor kemény hangon rám kiáltott, hogy verekedjek már. Ekkor én éreztem, hogy már elegem van, és semmi kedvem ennek a „kis zsarnoknak” a játékaihoz, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy vele maradjak és viccesen-játékosan adjak hangot a valós érzéseimnek: áááááááá, semmi kedvem verekedni, nem akarok, nem akarok, hagyjáááál – jajveszékeltem. Ezen nevetni kezdett, és erőteljes, főnökösködő hangon utasítgatott, hogy de muszáj, harcoljak. Én eldőltem az ágyon, és sopánkodtam, hogy semmi kedvem ilyet játszani, de ettől a játékos, de mégis önazonos jajgatástól valahogy közben jobban is lettem. Ő ekkor „csellel” próbált rávenni a birkózásra, incselkedve kérte, hogy nyugodtan ugorjak a hátára, ő most megengedi, de amikor rá akartam ugrani, hirtelen elugrott, és nevetve dicsekedett, milyen jó cselt talált ki. Én ilyenkor értetlenül néztem, hogy ez hogy történhetett, és játékosan-dühödten kezdtem újra próbálkozni. Aztán kérte, hogy én is találjak ki cseleket, akkor én a hátamra feküdtem az ágyban, felhúztam a térdeimet, és tettetett barátságossággal, incselkedve kértem, hogy nyugodtan ugorjon rám, feküdjön a lábamra, nem lesz semmi baja. Erre ő kuncogva odafeküdt, én meg a lábszárammal óvatosan „kilőttem” őt, ez volt a „katapult-csel”, amin ő nagyokat nevetett, majd fordítva is meg kellett ismételnünk (ő lőtt ki engem). Legalább félórán át játszottunk így, újabb és újabb cseleket kieszelve, ami mind erről a „nem akarok harcolni, de mégis belekeveredek” dinamikáról szólt (pl. kibújtam a pólómból, mikor azt tépni kezdte, békejobbot nyújtottunk, amit elkapva elrántottuk a másikat, stb.).

 

Ekkor nekem a kisebbikhez kellett mennem, de mivel időközben apa hazaért, újabb negyedórára ő vette át a játékot, folytatták a „cselezést” és a birkózást. Amikor mentem érte, hogy most már ő is jöhet fürödni, szinte szó nélkül abbahagyta a játékot, még egy mutatványt akart csak megmutatni, és jött velem a kádba. Szó nélkül megmosakodott, pizsamába öltözött, fogat mosott, és jókedvűen ugrott be az ágyba, ahol percek múlva már aludt is – ráadásul az esti rutin során egyszer sem akarta megütni a testvérét, felháborodni azon, hogy ő is mellettem fekszik, vagy hogy milyen könyvet olvas.

 

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

Egyik nap szerettem volna megnevettetni a kislányomat (2 éves). Az evéshez mindig hozza egy babáját vagy állatát is, társaságnak. Most Ildi baba jött vele.

– Anya, nagyon éhes vagyok, hadd egyek! – mondta Ildi. És még mielőtt válaszolhattam volna, már bele is dugta a fejét a gyümölcsturmixba.

– Ildi, jaj, de malac vagy! Most nézd, milyen koszos lettél! – mondtam neki.

A kislányom persze azonnal kacagni kezdett, és utána ő is újra meg újra beledugta Ildi baba fejét a turmixba – én persze elégedetlenkedtem-, míg szerencsétlen baba helyrehozhatatlanul koszos nem lett☺.

Panni, 2 gyerekes anyuka

Zsombor (3) délután mesét szeretett volna nézni, de mondtam neki, hogy majd később nézzünk, most játsszunk inkább Bendegúzzal (1) együtt. Este leültünk vacsizni. Sajnos nem túl idilli a helyzet, mivel én az asztal másik oldalán egy kis székecskén Zsombornak háttal ülve etetem Bendegúzt, ezért felajánlottam, hogy akkor most lehet mesét nézni. Ahogy elindult a mese, abbamaradt az evés és jött a szokásos ötször szólok, hogy egyen egy falatot történet: nem figyel rám, hiába beszélek, megállítom a mesét, eszik egy falatot és kéri, hogy kapcsoljam vissza…. Egyszer csak úgy döntöttem, elég volt. Nem megyek bele abba a szituációba, hogy megint felmérgeljem magam a viselkedésén, és kikapcsoltam a tv-t. Volt nagy sírás, megkérdezte miért kapcsoltam ki, elmagyaráztam, megnyugodott, újra kérte vissza a mesét, megint nagy sírás….. Ezt eljátszottuk egy párszor. Közben egyszer azt mondta, hogy nem akarja, hogy mérges legyek, én meg válaszoltam, hogy pont ezért kapcsoltam ki a tv-t. Mindeközben hol etettem Bendegúzt, hol pedig Zsombort ölelgettem. Egyszercsak eljött a végső megnyugvás. Már nem is kellett a mese. Hozzám bújva egyszercsak azt mondta, hogy ő nem szeretne kisbabát. Átbeszélgettük, mire is gondol pontosan. Lány testvért szeretne, hogy rakjak a pocakomba, csak ne legyen sírós. Aztán kértem, hogy üljön vissza enni. Vissza is ült, csak annyit kért, hogy őt is etessem meg. Megetettem. Jóízűen elfogyott az egész tányér leves. Vidám volt, jó kedélyű. Evés közben kérte, hogy kapcsoljam be a zenét, ami nálunk szintén tv-ről szokott menni. (okostv, de nincs videoklip, csak egy kép jelenik meg egy szám alatt) Aztán megjött a bulihangulat is, ami nálunk a teljes felszabadultságot jelenti. Szuperül telt az este, még valami játékot is odaadott Bendegúznak. Azt is kérdeztem tőle, amikor felhozta a baba témát, hogy fiú tesónak is örülne? Azt felelte, igen. Sokat gondolkoztam, hogy mit is akart ezzel az egésszel mondani nekem, és szerintem rá is jöttem: nem tud jól aludni. Ha Bendegúz hangosan sír, őt is zavarja, megébred rá.

 

Zsófi, 2 gyerekes anyuka

Egyik délelőtt kislányommal (2.5 éves) sétálni indultunk volna, ám a sál felvevésénél nem jutottunk tovább, ugyanis nem akarta felvenni. Ilyenkor gyakran játszunk olyat, hogy sír a sál, és ő megsajnálja, felveszi. Mivel nálunk a kiborulások rendszeresen az öltözködésnél jönnek elő, ezért ez alkalommal szerettem volna, ha lehetősége van kiborulni, így inkább próbáltam a sálat feladni rá. Persze ellenkezett. Elkezdett üvölteni, rugdosni, mondta, hogy menjek onnan, hagyjam békén. Én pedig csak tartottam őt, igyekezve kivédeni a „támadásokat”, és mondtam, hogy nem megyek el, itt vagyok vele. Igyekeztem a szemébe nézni, de nem hagyta. Kb. 10 perc üvöltés-sírás és birkózás után kezdett megnyugodni, el akarta kezdeni az ujját szopni. Ilyenkor gyakran a kisujjamat sodorgatja a cumi mellé, ez megnyugtatja. Kérte is, hogy adjam oda a kisujjam. De most nem adtam, hanem igyekeztem magammal szembe fordítani, hogy a szemébe nézhessek. Ez nem tetszett neki, és újabb sírás következett, de már kevesebb ideig. Végül megnyugodott, belenézett a szemembe, mikor kértem. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, és minden rendben van. Utána felvettük a sálját nagy egyetértésben, és jókedvűen indultunk sétálni.

 

Panni, kétgyermekes anyuka (2,5 év, 5 hónap)

Imádjuk a gyerekeinket, és büszkék vagyunk rájuk bármit is tesznek! Tiszta szívből, jó szándékkal ezt meg is mondanánk neki, hogy érezzék és maguk is tisztában legyenek az értékeikkel, de akármilyen furcsa is, amikor sokat és nem kellő körültekintéssel dicsérjük őket éppen ellentétes hatást érünk el! A pszichológiai kutatások eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy a gyakori dicsérettel túlságosan is fogékonnyá tesszük gyermekeinket a mi értékelésünkre, és szükségük lesz mindig a szülői véleményre, hogy mi jó, vagy szép, vagy helyes.

Másrészt csökkentjük vele a saját belső motivációjukat, és amit tesznek, nem önmagáért és a maguk kedvéért, öröméért teszik majd (pl. rendet rakni, képet rajzolni, feladatokat megoldani) hanem hogy a helyeslésünket, elismerésünkért elnyerjék, és ha ez a megerősítés elmarad, vagy már nem olyan intenzitású, mint korábban, az is előfordulhat, hogy felhagynak az adott cselekvéssel.

Érdemes azon is elgondolkodnunk egyszer, hogy miért is dicsérjük őket? Sok szülő a büntetés helyett, az elismerései révén próbálja a gyermeket az engedelmesség útján tartani, így próbálva kontrollálni a viselkedését, mert ezt tanulta, ezt látta, ezt hozta a saját gyerekkorából, de ugyanígy működik a tanárok, óvónők és bölcsis dadusok, azaz a szakértők többsége is. Miért is gondolnák, hogy nem így kéne? Ezzel viszont az a gond, hogy a dicséretek és jutalmak ilyen alapon osztása, rólunk szól, a mi érdekünkről, elvárásainkról, elképzeléseinkről és nem veszi figyelembe a gyermek igényeit.

 

A kapcsolódó nevelés elvei szerint gyermekeink maguktól is „jól” szeretnének viselkedni, és amikor nem ezt látjuk tőlük, az nem azért van, mert nem erősítettük ezeket a viselkedéseket meg eléggé, hanem mert nem képesek éppen akkor erre. A pszichológia is rég felismerte, hogy egy ember működése jóval bonyolultabb annál semhogy a viselkedését annak pozitív vagy negatív következménye irányítaná. (Gondoljunk csak azokra a hétköznapi hősökre, akik önkéntes munkában látnak el nagyon megterhelő feladatokat, csak azért, hogy másokon segítsenek.)

A pozitív megerősítés, azonban fontos, hogy gyermekeink tudják, hallják érezzék mennyire figyelünk rájuk és fontosak nekünk! Elég néhány apró dologra odafigyelni, hogy jobban csináljuk és ezzel támogassuk, erősítsük és elégedetté tegyük őket úgy hogy mindenközben az önállóságuk, belső értékrendjük is acélosodik.

 

1. A kevesebb több! Itt is igaz ez az aranyszabály, és érdemes megfontoltan osztogatni az elismerő szavakat. Vannak szakértők, akik egyenesen a dicséret teljese beszüntetését javasolják, és azt mondják elég, ha tényszerű, ítéletmentes megállapításokat teszünk, észrevesszük, hogy mi fontos a gyerekünknek, és érdeklődünk az elfoglaltsága iránt. Különösen igaz ez az önzetlen és segítőkész gesztusokra, amit sokkal fontosabb lenne, ha hagynánk, hogy a gyermek saját jóérzése motiváljon, a mi elismerő szavaink helyett.
   Pl. Egyedül felvetted a cipődet! Ezen a képen jó sok pirosat használtál, ettől vidám hangulata lett.
2. Ne a személyt, a teljesítményt vagy folyamatot dicsérd! Ügyes vagy! Halljuk ezerszer is, de mennyi jelentése van ennek vajon egy kisgyerek számára? Egész nap ezt hallja és el is hiszi, hiszen mi mondjuk, vajon az első sikertelen kísérletnél mi történik? Összeomlás, kétségbeesés és megélése annak, hogy nem is vagyok ügyes, hanem egy rakás szerencsétlenség? Persze, hogy nem ezt akarjuk!
   Ehelyett inkább tegyük a hangsúlyt az erőfeszítésre és a folyamatra, ami az ő munkájáról szól, és azt az üzenetet hordozza, hogy a jó teljesítmény nem születési kiváltság és képesség kérdése, hanem mindenkinek számára elérhető, ha időt energiát szán rá és dolgozik érte.
   pl. Gyönyörű, szabályos bukfenc volt! Biztosan sokat gyakoroltad! Kiraktad a kirakóst, nem adtad fel, pedig milyen sokáig kellett azt a darabot keresni! Nagyon tetszik ez a kép! Pontosan és gondosan színezted, látszik, hogy nagyon figyeltél! 
3. Csak akkor mond, ha úgy is gondolod! Ha minden teljesítmény ugyanúgy megkapja a „Jaj, de szép, de ügyes vagy!” bólogatást miközben oda sem figyelünk, az egész dicséret dolog elveszíti az értékét. A gyerek érzik, amikor nem figyelünk, és gyorsan megtanulják, hogy nincs összefüggés a teljesítménye és az arra kapott elismerés közt, azt mi csak úgy mondjuk. (Kutatások azt bizonyítják, hogy 7 éves kor fölött az iskolások már gyanakvóak, ha dicsérik őket, és inkább arra gondolnak, hogy nem elégedettek velük, azért kapják a dicséretet, hogy ezzel motiválják őket.) 
4. Emelj ki valamit, figyelj a részletekre! A jaj de szép helyett sokkal többet mond és őszintébb, ha elmondod mi az, ami tetszik benne. Ezzel azt kommunikálod, hogy figyelsz rá, és az értékelésed is hitelesebb, gazdagabb lesz tőle.
   Pl.: Milyen ügyes szakács vagy! helyett: Ez a palacsinta igazán ízletes lett, és egyedül csináltad! De jól focizol! helyett, Láttam, hogy milyen furmányos csellel vetted el a labdát és a kapura rúgásig is eljutottál! 
5. Ne azt dicsérd, ami mindig is jól ment, vagy, amit már amúgy is jól tud, de ha valami különlegeset nyújt, vagy új képességet sajátított el, azt vedd észre! A gyerekek pontosan érzik, hogy mi az, amikor erőfeszítést tesznek, koncentrálnak és így érnek el valamit, ha mi azt a viselkedést is megdicsérjük, ami nekik már rutin, vagy amúgy is jól megy, akkor megint a dicséretünk leértékelődéséhez járulunk hozzá, és azt erősítjük, hogy ne vegyék komolyan az elismerésünket. Ha arra szeretnénk tanítani őket, hogy a teljesítményért érdemes dolgozni, akkor érdemes a dicsérő szép szavainkat is ilyen helyzetekre tartalékolni.
   Pl.:Hé, te egyedül felmásztál a mászóka tetejére! Ezt a múlt héten még nem tudtad! Már egy egész bekezdést elolvastál hiba nélkül! 
6. Jutalmak helyet ünnepeljetek! A pénz és egyéb tárgyi jutalmak csak tovább gyengítik belső motivációt és egyértelműen kis közgazdászokat faragnak gyermekeinkből, akik erőfeszítéseiket az elérhető jutalom nagyságához igazítják majd. Ha pedig nincs jutalom, vagy nem elég vonzó, minek fáradnának? Éppen ezért, ha valami fontos eredményt szeretnénk jutalmazni, ahol már nem elég a szavak súly, menjünk inkább együtt egy vágyott mozira el, vagy üljünk be a kedvenc fagyizójába családilag! Legyenek ezek különleges meglepetés alkalmak, és ne a nyomásgyakorlás eszközei „hogyha te megcsinálod” kezdetű mondatok befejező részei és akkor az öröm is nagyobb lesz! Ma először aludtál ott az oviban, és minden jól sikerült! Gyere, ünnepeljük meg egy finom gyümölcsturmixa/ fagyival! Úgy örülök, hogy sikerült az övvizsgád karatén! Sokat dolgoztál érte! Lenne kedved egy nyári bobozáshoz? 
7. Kérdezz inkább! Ahelyett, hogy arról beszélnénk mi tetszik, érdeklődésünket kérdésekkel is kifejezhetjük.
   Pl. Melyik részt volt a legnehezebb elolvasni? Hogy találtad ki, hogy melyik cipő melyik lábadra való?

 

Az pedig, hogy eddig esetleg nem így csináltad, nem a te hibád, hiszen mélyen szereted gyermekedet és mindig a legtöbbet, és legjobbat szeretnéd neki adni! Egyszerűen lehet, hogy ez még olyan új információ, ami eddig nem jutott el hozzád. Olyan régóta és olyan széles körben elterjedt a jutalmazás-büntetés eszközrendszere, hogy fel sem merül bennünk, lehet máshogy is. És változtatni sose késő!

De ha mostanra úgy érzed, hogy ez mind sok és képtelen lennél ezek után egy természetesen szádra jövő mondatot is kinyögni, akkor ezt az egyszerű szabályt jegyezd meg:

Légy ítéletmentes! Ne értékeld és megítéld, amit tesz, csak egyszerűen vedd észre és örülj vele!

 

Amint viszont feltétlenül ne felejtsünk el megosztani velük, hogy mennyire örülünk nekik és mennyire szeretjük őket! Ez nem kényeztetés és nem dicséret, hanem a kapcsolódás, ami a gyerekeknek olyan, mint a levegő! Ennek legtisztább formája a gyerekidő, ahol aztán kényeztethetjük őket, amennyit csak bírjuk. Az viszont fontos, hogy gyerekidővel sose jutalmazzunk! Azt nem kiérdemelni kell, az jár nekik alanyi jogon, mert fontosak nekünk és imádjuk őket!

És az ilyen mondatokkal sem érdemes szűkmarkúan bánni:

• Úgy szeretlek, ahogy vagy!
• Boldogabb az életem, amióta velünk vagy!
• Mosolygok, ha eszembe jutsz!
• Jobban érzem magam, ha együtt vagyunk!
• ….

Selmeczy-Veres Ildi írása

Kapcsolódó nevelés Selmeczy-Veres Ildivel

ildiko.selmeczy-veres@outlook.com