Blog

A játékos meghallgatás nálunk inkább apa erőssége de azért én is igyekszem. Marcinak nagyon rossz kedve volt, mint mostanában sokszor, és semmi nem tetszett neki, mindent elutasított és mindenkit piszkált.

Valamit szerettünk volna együtt játszani, de ez Marci miatt valahogy sehogysem ment és csak kezdett elmérgesedni a helyzet, nőtt az ingerültség. Én azt gondoltam, jó lenne, ha már valamin kiborulhatna és végre sírhatna egy nagyot, de ez az alkalom csak nem jött el.

Aztán Emil adott ötletet a váltásra.

Emil bolondozni kezdett és a láttam, hogy ez tetszik Marcinak is, így én is bevetettem a viccesebb formám (ha-ha). Kirakósozni kezdtünk valahogy és amint Marci összerakott két elemet én elkezdtem csodálni: „Na ne! Ezt hogyan?

Te tudtad, hogy ez oda kell! Te tényleg tudtad!” mindezt borzasztó nagy, kissé eltúlzott ámulattal és nagy pacsizásokkal egybekötve.

Ezt amúgy is szoktuk csinálni, de nem ilyen túlzott lelkesedéssel adom elő egyébként. Amikor elkezdett nevetni, már éreztem hogy jó úton vagyok és persze folytattam. Talán két képet is kiraktunk ezzel a lelkesedéssel és láss csodát, a sötét felhők elvonultak!

Ildi

Nálunk apa a játékos nevelés szakértő gyárilag. Neki szerencsére jól megy, és szinte minden helyzetre ki tud találni valamit.

Marcinak már egy ideje folyik az orra, amiben az a jó, hogy megtanult professzionálisan orrot fújni.

Az rossz viszont, hogy már ő is unja és magától csak max 1 rövid fújást intézne, amennyi a pillanatnyi komfortérzetét visszaállítja, aztán menne tovább, na de ez lássuk be nem elég. És ekkor jön apa, aki a hisztibe hajló tortúrát megreformálta.

Azt játsszák ugyanis, hogy amikor Márk erősen fúj, akkor annyira erősen fúj mint egy kisebb tornádó és elfújja apát akár egészen a szoba végéig is. Látványos jelenet a szél által elsodort és falra kenődő apa, és az ezen kacagó majd újra lelkesen zsepibe trombitáló kisfiú.

Már én is kipróbáltam, nálam is bevált!

Páros meghallgatásban arról kezdtem el mesélni, hogy mennyire mások a gyermekeim. Hogy Máté nem annyira ügyes pl. a labdajátékokban, és hogy mennyire felmérgesíti magát, ha nem megy neki valami.

És hogy Zsombor meg totál az ellentettje, mert neki általában minden sikerül elsőre, vagy ha nem, akkor sem adja fel, hanem próbálkozik, és csak nagyon ritkán borul ki, ha nem megy valami. És ha ki is borul, akkor magára mérges, míg Máté ilyenkor általában mindenkire.

És én emiatt nagyon izgulok, mert féltem Mátét a kudarcoktól, és hogy közéjük áll ez a dolog, és hogy állandóan versengeni fognak.

Zsuzsi hallgatott meg akkor, és azt kérdezte, hogy mi a legrosszabb, ami történhet. És kapásból rávágtam, hogy az, hogy rossz testvérek lesznek.

Ezen aztán sírtam egy nagyot, közben meg persze előjött, hogy nekem nem volt tesóm, és hogy ez mennyire rossz, és hogy mennyire tudok haragudni, ha azt látom, emberek nem beszélnek a tesójukkal valami hülyeség miatt. És hogy én azt szeretném, ha jó tesók lennének, ha kiegészítenék egymást.

Utána hazamentem, és azt vettem észre, teljesen máshogy állok a konfliktusaikhoz. Már nem osztom az észt (na jó, néha igen, de a meghallgatás utána sokáig nem), nem akarok igazságot tenni. Meg azt is észrevettem magamon, hogy észreveszem a jó pillanataikat, amikor jól elvannak, bolondoznak, és azt mindig megjegyzem, és mondom nekik is, hogy jó így látni őket.

Réka

Zsombor beteg volt, ezért itthon maradtam vele. Mivel egy napig szinte alig evett, nagyon megörültem, amikor kiszúrta a hűtőben a kinder tojást, és azt kérte. Örömmel adtam oda, és már akkor az motoszkált bennem, hogy ha Ő most megeszi, tuti balhé lesz, ha Máté hazajön, és Ő is kiszúrja a hűtőben a kindert, és elkéri. És persze így is lett. Zsombika egyből sírni kezdett, hogy Ő is kér, és csak sírt és sírt. A helyzeten nem segített, hogy Máté mondogatta: „bibibiiii, nekem még van, Neked nincs”. Zsombi közben már az ölemben ült és ott sírt, de Máté ezen mondataira nagyon bedühödött, és bántani akarta Mátét. Persze nem hagytam, Máténak annyit mondtam, hogy „Mátém, ne!”, de nagyon figyeltem arra, hogy semmi harag, indulat ne legyen bennem Máté irányában, hiszen jogos, hogy Ő most eszi meg, és tudom azt is, hogy ennek a „bibibiiii”-nek is megvan az oka (kevés a gyerekidő vele). Zsombit hagytam sírni, Máté persze nem akart adni neki, így telt el kb. 2 perc. Közben egyszer csak, mindenféle unszolás nélkül, odajött Máté, és hozott neki egy kis darabka csokit, mire Zsombi: „Köszönöm, Teszó!”, mire Máté hozott neki még egyet azzal, hogy „Látod, adok még egy nagy darabot!”. Azt is megköszönte Zsombi, megette, utána pedig boldogan ment játszani. Már nem érdekelte, hogy a tesója befalja a többi csokit, neki meg nem ad, mert nem is kért többet, hanem boldogan játszottak együtt tovább.

Réka